Author: admin

A Déli Védelmi Vonal (ez volt a hivatalos elnevezés) a III. világháborúra való felkészülés jegyében készült, ugyanis a kommunista politikai vezetők meg voltak győződve róla, hogy az újabb világégés elkerülhetetlen. Sztálin kiadta az utasítást, hogy fel kell készülni az imperialisták támadására – és egyúttal Nyugat-Európa megszállására, amihez a Rákosi vezette magyar vezetés teljes meggyőződéssel asszisztált. Mindennek az lett a következménye, hogy a magyar népgazdaság bevételeiből, erőforrásaiból aránytalanul nagy részt hadikiadásokra fordítottak 1949-től.

A veszélyt délről várták, Jugoszlávia felől, mivel a Tito vezette délszláv állam kapcsolatai a sztálini Szovjetunióval megromlottak, ezért déli szomszédunk bizonyos mértékben nyitott a nyugati hatalmak felé. Olaszországban és az Adrián – tehát relatív közelségben – pedig a NATO haderő már jelen volt a térségben. A szovjet hadvezetés stratégiai okokból kívánatosnak tartotta a magyar határ déli részének hermetikus lezárását, melyet a magyar pártvezetők igyekeztek valóra is váltani.

1950-ben megkezdődött a 15 km széles határsáv kialakítása, melyből kitelepítették a „rendszer ellenségeit”, külön igazolványt vezettek be, sorompókkal zárták le az ide vezető utakat, megerősítették a határőrséget és az ÁVH-val közös járőrözést vezettek be, továbbá eltávolították a közigazgatásból és a kereskedelemből a nem megbízható személyeket. Már 1949-ben kétsoros drótakadályokat építettek ki az államhatáron, amit a második ütemben aknazár telepítése követett. A harmadik, egyben legköltségesebb szakaszban egy nagyszabású erődrendszer kialakítása kezdődött meg szovjet katonai szakértők közreműködésével. Ennek költségét körülbelül 6,2 milliárd Ft-ba becsülhetjük, ami nemzetgazdasági szinten óriási összeget jelentett akkor.

A Déli Védelmi Vonal három védőövből állt, ezek közül az első az úgynevezett fővédőöv épült ki a legteljesebben. Az itt található erődítményeket – melyeket a köznyelv bunkernek hív – szovjet tervek alapján építették 1952 és 1955 között.

1957-1958-ban a magyar-jugoszláv kapcsolatok visszatértek a normális kerékvágásba, ezzel együtt pedig megkezdődött a védelmi rendszer lebontása. Ez pont olyanra sikerült, mint a megszületése: azaz sosem fejezték be teljesen, így maradhattak meg nagy számban a vasbeton tüzelőállások, géppuskafészkek, parancsnoki objektumok stb. Ezt a hatalmas költségeket felemésztő védelmi vonalat sohasem használták – szerencsére –, megépítése az értelmetlenség mementója!

Az erődrendszer építményei legnagyobb számban itt Dél-Zalában maradtak meg. Többségük szántóföldeken, erdőkben áll gazdátlanul, de van néhány, amit a helyi lakosok használnak terménytárolónak, raktárnak stb. Ezekről az építményekről az elmúlt évekig szinte senki sem tudott, vagy legalábbis nem tulajdonított neki értéket, holott olyan méretű védelmi rendszerről van szó, melynek Európában nincs párja. A „Magyar Maginot-vonal”-nak aposztrofált erődrendszer majdnem kétszer olyan hosszú, mint a névadó, francia Maginot-vonal (350 km).

Ma már turisztikai attrakcióvá formálódnak a dél-zalai bunkerek, melyben komoly előrelépést „A vizek hátán, dombok ölén, bunkerek mélyén” projekt jelentett. Ennek keretében Páka körzetében látogathatóvá vált 4 db erődítmény, felújításra kerültek a hajdani futóárkok, s tájékoztató táblák kerültek kihelyezésre.

Pákától Kerkaszentkirályig feltárásra kerültek az erődrendszer látványosabb elemei, melyeket a geocaching szerelmesei számára útvonallá fűztek fel a szervezők. Ennek nyomán minden érdeklődőnek lehetősége van újra felfedezni a bunkereket, s ehhez még GPS-ekhez is hozzá lehet jutni helyben, a Skanzen Egyesület jóvoltából.

A hidegháborús erődítés az ország (a szocialista blokk) védelmén túl a helyi olajvidék biztosítását is szolgálta. Ezért épült meg Lovásziban az itteni kőolajipari létesítmények dolgozóinak védelmét ellátó óvóhely, melyet tatabányai bányászok titokban építettek 1952-től a II. világháborús légoltalmi pincék felhasználásával. A lovászi óvóhely hatalmas méretű, több mint ezer fő befogadására volt alkalmas, de vészhelyzet esetén akár háromezren is meghúzódhattak itt. Saját áramfejlesztővel, vízhálózattal, belső kúttal, telefonközponttal és orvosi szobával rendelkezett és természetesen volt benne hadműveleti iroda is.

A magyar határtól nem messze, de már Szlovénia területén, Lendván, a belváros fölött magasodik az alsólendvai vár hófehér falú, L alakú épülete. A várból a városra és a környező szőlőhegyekre nyíló csodás kilátás mellett érdemes meglátogatnunk a falai közt kialakított történeti és képzőművészeti kiállításokat.

A lendvai hegytetőn már a XII. században is erődítmény állt, ám ez a tatárjárás idején elpusztult, az utána épült kővár a német származású Hahót nemzetség birtoka lett, akik később felvették a Bánffy nevet, és egészen kihalásukig, a XVII. századig a környék legbefolyásosabb dinasztiájává váltak.

A török háborúk idején Lendva várának fontos végvári szerep jutott, a környéken a legjelentősebb csatára 1603-ban került sor, de a várat a töröknek nem sikerült elfoglalnia.

1644-ben kihalt a tulajdonos Bánffy-család, majd egy rövid Nádasdy időszak után az Eszterházy családé lett a birtok. Az Eszterházyak az adományként kapott várakat I. Lipót király iránti hálából “L” alakba kívánták átépíteni, ami a XVIII. század elején a lendvai vár esetében – a bástyarendszer felújításával együtt – be is következett. Így alakult ki a ma is látható barokk stílusú várkastély.

A vár épületét a jugoszláv hadsereg a két háború közötti időszakban laktanyának használta, majd a második világháború után ismét általános iskola működött benne. 1973 óta működik a Lendvai Galéria és Múzeum a falai között.

A vár állandó történelmi kiállítása a török veszedelem idején az Európa védőbástyáit képező várak történetét mutatja be.

A néprajzi kiállítás a muravidéki magyarság kulturális örökségét, a hetési népi textíliákat mutatja be. Gazdagon díszített festett bútorok, szekrények, lócák mutatják be a Lendva-vidéki mesterek tehetségét. A tájékoztató szövegeket magyarul is olvashatjuk.

A késő bronzkori Oloris régészeti kiállítás nevét a Lendva melletti Alsólakoshoz közeli település latin nevéről kapta. Az olorisi leletek között legtöbb az agyagtárgy. Ez a kiállítás szemmel láthatóan még a hetvenes-nyolcvanas évek terméke, azóta nem nagyon nyúltak hozzá.

Lendva híres szülötte Zala György szobrászművész. Legismertebb alkotása a Milleniumi emlékmű a budapesti Hősök terén, de modellt ült neki Ferenc József és Erzsébet királyné is. Emlékszobájában számos köztéri szobra megtekinthető kicsiben.

Ha már ott vagyunk a várban, érdemes megnézni a padlásgalériát és a földszinten megtekinthető Gálics-féle képzőművészeti és lepkegyűjteményt is. A lepkegyűjtemény, amelyben közel 400 db lepke látható a világ számos tájáról, a művésznek ihletként szolgált.

Szécsisziget határában található a Kerkától keletre, a szőlőhegyen álló XIII. századi Mároki-kápolna, az elpusztult Petróc falu temploma, régi temetővel körülvéve. A háztól gyalog fél órára van.

A XVI. században vált elhagyatottá és 1794-ben került sor a helyreállítására. Ide 1945-ben temettek utoljára. A kápolna román stílusát az évszázadok során némileg átalakították. Sajátossága az oltár körül falba épített ülőhelyek. Homlokzatán résablak, a torony oldalain rézsűablakok helyezkednek el. A padozat legnagyobb része tégla, karzata fából van.